Gimnáziumi érettségivel rendelkező német (osztrák, svájci) állampolgár 12-13 iskolai éve alatt – azon kívül, hogy gyarapította anyanyelvi műveltségét – tanult angolul, latinul és franciául. Az angolt megérti, franciául elboldogul, a holland és a svéd ismerősen hangzik neki, de az olaszt és spanyolt is tagolt nyelvként érzékeli, amiből gyakran kihall olyan szavakat, amelyeknek egy idő után a jelentését is kitalálja. Ha Magyarországra jön, teljesen idegen hangzású, összefolyó szózuhatagként éli meg a nyelvünket. Amikor pedig annak írott változatával szembesül, valósággal megrémisztik az ékezetek. Mi, magyarok persze tudjuk, hogy még ez a legkevésbé bonyolult a nyelvünkben, egyszerűen azt kell megtanítanunk, hogy azok a magánhangzók, amelyeken ékezet van, hosszan ejtendők. Ezt megérteni könnyű, a gyakorlati alkalmazása már nem annyira: a kezdő nyelvtanuló még sokszor esik majd abba a hibába, hogy azt tekinti hangsúlyos szótagnak, amelynek magánhangzóján ékezet van…